Kilencedik fejezet

Amikor Baekhyun magához tért, borzalmasan érezte magát - mint, akin áthajtott egy megtermett teherautó, majd szétesve cserbenhagyták az utcán. Az egész teste olyan nehéz volt, hogy még a szemhéjainak a megemelése is rengeteg energiát követelt, de a cukrász erejét megfeszítve küzdött a fáradtsággal és próbált felkelni. Elvégre nem késhet el az üzletből, annyi dolga van, annyi süteményt kellene sütnie... Arra való kísérletét, hogy felkeljen, azonban egy meleg kéz akadályozta meg, amely szétterült mellkasán és finom erőszakkal visszatoloncolta a puha és meleg ágynemű közé. 

-         Maradj.

Baekhyunnak beletelt pár másodpercbe, mire rájött, ki mondta ezt, azonban a mély, simogató hang rögtön elárulta a gazdáját.

Phoenix az ágya mellett ült; egy olyan bézs fotelben, ami kísértetiesen hasonlított a nappalijának bútoraihoz, és egy újságot tartott a kezében. Lábait lezserül egymáson keresztezve olvasott, látszólag teljesen nyugodtan. Baekhyun nem igazán tudta osztani ezt az érzést.

-         Hogy jutottál be a házamba? – kérdezte rekedtesen az első percben, ahogy rájött, hogy ténylegesen otthon van.

A férfi nem is nézett az irányába, mindössze anélkül, hogy levette volna a tekintetét az újságról, megpörgetett egy ismerős kulcscsomót jobb kezének mutatóujján. A megannyi fém közül könnyedén kivehető volt egy kis műanyag fánkocska, ami Baekhyun kedvenc kulcstartója volt már egy ideje. A mázon szereplő „Donut worry” szóvicc mindig szórakoztatta, de most valahogy mégsem tűnt a legjobb tanácsnak.

-         A kulcsaim! – kiáltott fel meglepve, majd vádlóan a másikra mutatott. – A hátsó –

-         Zsebedben volt, ja. Kihalásztam – rántotta meg egyszerűen a vállát, miután félbeszakította.

Ahogy a méreg és a frusztráltság kezdte elönteni, Baekhyun lassacskán teljesen felébredt. Amit Loey tett, az konkrétan a privát szférájának a megsértése volt, és ha ez még nem lenne elég, engedély nélkül állított be ide. Baekhyun nem szerette a hívatlan vendégeket.

Főleg őt nem. 

-         Hogy merted –

Phoenix lecsapta az újságot maga mellé, és szúrósan a cukrász szeme közé nézett tüzesbarna szembogaraival. Baekhyun nem táncolt vissza a párbajtól, és viszonozta a feszültségtől forró pillantást.

-         Bocs, de nem voltál éppen abban az állapotban, hogy bármilyen engedélyt tudj adni – morogte Loey. – Csak, hogy tudd, nem kellenek a rohadt kulcsaid ahhoz, hogy bejöjjek, de nem akartam civilizálatlan lenni.  

Ha mindez egy animációs filmben történne, valószínűleg Baekhyun feje paprikavörösre gyulladt volna és gőz távozna a fülein.

-         Én bocs, hogy nem örülök annak, hogy letaperoltál, betörtél az én házamba, és hozzányúltál az én dolgaimhoz! – veszekedett, és az előző intés ellenére felkelt.

Mindaddig nem érezte úgy, hogy bármi baja is lenne, de ahogy felállt, a szédülés érzete azonnal rátört és a lábai zselékké konvertálódtak át minden akarata ellenére. Majdnem lefejelte az ágya mellett lévő éjjeliszekrényt, ha erős karok nem kígyóznak köré és kapják el még idejében. Az ismerős, nehéz, markáns illatba, amit maga körül érzett, egy pillanatra teljesen belebódult. Megmentője kihasználta kábaságát, és nem éppen gyengén visszapenderítette az ágyra.

-         Nem megmondtam, hogy maradj veszteg?! – kiabálta Phoenix felette, leszorítva őt. Az íriszei lángoltak. – Majdnem megöltek, szóval nyugton maradnál és pihennél végre, ahelyett, hogy itt ugrálsz, mint egy rohadt Energizer nyuszi?!

Ez hatásosan elhallgattatta a cukrászt. Az emlékek tegnapról – vagyis, inkább máról – lassan és kissé hiányosan árasztották el elméjét, és keserű szájízt hagytak maguk után. A sötétség végtelen volt, a fájdalom pedig elviselhetetlen. És –

Baekhyun felpislantott a kezeit még mindig lefogó férfira, és próbálta tekintetében megkeresni a választ egy olyan kérdésre, amit már ő is tudott.

-         Nem mentél el – suttogta hitetlenkedő tekintettel. Loey felhorkant.

-         Hát nem – mondta mély baritonján, szurkálódó, szemrehányó pillantással. – És még a francos életedet is megmentettem. Nagyon szívesen.

Ez egy olyan tény volt, amit Baekhyun sem tagadhatott.

Látva csendességét, Phoenix haladéktalanul elengedte csuklóit és helyet foglalt előző helyén a fotelban, elegánsan és olajozottan, mint aki nem kiabált és veszekedett fél perccel ezelőtt. Keresztezett lábaira mintha ráöntötték volna a fekete farmert, amit viselt; friss volt, mint aki nem is várt órákat valakire egy night clubban, majd harcolt egy szörnyeteggel. Szintén fekete pólója szűken ölelte körbe, és adta ki alakját; mellkasának domborulatait, széles vállának és karjainak finom izmait. Baekhyun nem akarta elismerni, hogy nem, hogy frissen, hanem egyenesen jól nézett ki, de a pólón szereplő CAUTION: I’m HOT felirat mintha egyenesen gúnyolódott volna rajta fehér betűivel. Ha más lett volna a helyzet, talán még viccesnek is titulálta volna, tekintve, hogy ki viselte.

Baekhyun elfordította fejét a férfiról, és lehunyta a szemét, majdnem hangtalanul sóhajtva. A kicsiny, erőtlen napsugár, ami bekíváncsiskodott hozzá az ablakon keresztül melegséget és nyugalmat árasztott el benne, minél tovább élvezte fényét. Nem volt éppen elég, de tekintve azt, hogy ősz volt, csoda volt, hogy egyáltalán a Nap előkerült aznap.

Bármennyire is próbálkozott azonban, a cukrász nem tudta figyelmen kívül hagyni a másik, vele egy szobában tartózkodó férfit; érezte jelenlétét és égető tekintetét az arcán.

-         Nem tudom, mit is mondhatnék. Köszönöm – mondta csendesen, nem kockáztatva meg egy pillantást sem Loey felé.

Baekhyun remélte, hogy az elégedettség, a kisajtolt elismerés és a tudat, hogy Phoenix leverhette a büszkeségét, hamarosan elmeneszti melegebb éghajlatra a férfit és egyedül lehet végre.

Egy pillanatra azt hitte, hogy működött. A csendet és napozását semmi nem zavartatta.

Mígnem, hosszú percek múlva meghallotta egy könyv, és a lapok forgatásának semmihez nem fogható hangját. Baekhyun nem tudta elképzelni, hogy az újság után mit találhatott a férfi, és, hogy miben van ennyire elmerülve, hogy egyetlen szarkasztikus megjegyzést sem tesz. Kíváncsiságának engedve kinyitotta szemét és a másik irányba nézett, Loey tudta nélkül. A hosszú, erős ujjak között a borító fájdalmasan ismerősnek hatott, és amikor rájött, hogy mit is tart a másik a kezében, már késő volt. A férfi újabbat lapozott, majd valamilyen külső erő súgására felpillantott.

-         Miért nem adsz ki egy könyvet? – kérdezte Loey, kérdő tekintete összeütközvén a cukrászéval. – Nagyon jók ezek a receptek.

Meglepő volt egyáltalán valamiféle őszinte, kedves kommentet hallani tőle, de Baekhyun zavarában nem is ismerte fel a könnyed elismerést. A pasztellszínekben pompázó, muffinokkal tarkított kis könyv középiskola idejéről maradt meg, amikor még rengeteget kísérletezett a konyhában. A naplóba gondolatai mellett recepteket, konyhai túlélési tippeket írt és rajzolt le többek között. Az, hogy a férfi belepillanthatott az akkori, középiskolás jellemébe a naplón keresztül kínos volt, de még mennyire.  

-         Muszáj a dolgaim közt turkálnod? – nyüszítette flamingó-pink fülekkel, és felkelt, hogy kikapja Loey kezéből a könyvet, harcolva a szédüléssel.

A másik azonban gyorsabb volt és időben felállt; a cukrász felé tornyosulva feltartotta a könyvet az ég felé, ahova már Baekhyun nem érhetett el. 

-         Tetszik ez a pite – mutatott az egyik vázlatra, miközben kerülgette a kapkodó kezeket. – Van nálatok az üzletben?

-         Miért csinálod ezt? – kínlódott a cukrász pirult arccal, felugrálva a Loey kezében lévő naplóért, sikertelenül. – Nincs és nem is lesz! Add vissza, te óriás!

Egy pillanatig Loey úgy nézett ki, hogy valamit mondani szeretne, és elgondolkozva nézte Baekhyun szenvedéseit, de aztán sóhajtott és engedte, hogy lecibálják a kezét benne a naplóval. A kis séf, amint megkaparintotta a számára kínos naplót, azonnal eldugta az éjjeli szekrénye fiókjába, miközben érthetetlen dolgokat motyogott az orra alatt.

Baekhyun fáradt sóhajjal vetődött le ágyára. Kimerítő volt a másikkal egy légtérben lenni, és nem csak a hirtelen „edzés” miatt. Sokkal jobban érezte volna magát, ha csendben és békében pihenhetne, mindenféle zavaró tényező és tüzes szemek nélkül. Értékelte a másik segítségét – fogjuk rá -, de egyedül akart lenni. Kissé rosszul érezte magát, amiért ennyire meg akart szabadulni a férfitól, de a feszült légkörre, ami köztük volt, nem volt most szüksége.

-         Loey – szólította meg a másikat. – Azt hiszem, hogy most már jól vagyok, szóval… uhm… elmennél? Szeretnék lezuhanyozni és –

-         Ha azt hiszed, hogy elkerülhetsz egy igencsak szükséges beszélgetést a tegnapi nappal kapcsolatban, tévedsz. Szerintem vannak kérdéseid, és nekem is lenne pár.

A férfi arca elkomorult, és eltűntek az érzelmei. Baekhyun beleborzongott a rávetülő érzéstelen tekintetre.

-         Nekem nincsenek -

Phoenix pillantásából egyértelműen kiolvasható volt, hogy ugye csak viccelsz. Baekhyun beharapta ajkát, amikor rájött, mennyire nyilvánvaló volt a hazugság, amit mondott és elnézett a másikról. Ha nem lettek volna kérdései, nem ment volna el tegnap a klubba.

-         Hiába mellőzöd, ettől nem lesz jobb – pislantott Loey. – Remélem felfogtad, hogy a támadás nem véletlen volt, és újra megtörténhet.

A csend ezután a mondat után olyan vastag volt, hogy bárki, még akár egy tompa, vajazó késsel is vághatta volna. Amit az óriás mondott igaz volt – Baekhyun tudta, hogy nem egy random incidensről volt szó. Követték, majdnem elrabolták és az a szörny… a nevét is tudta. De elismerni, hogy tegnap látott egy embert, aki sötétséggé oszlott a szeme előtt, és egy másikat, aki tüzet használt nem volt olyan könnyű. Ha megtenné, az egész élete és minden, amiben eddig hitt, megváltozna.

Néha jobb süket fület fordítani pár dolog felé. Felejteni, eltemetni, nem tudni – annyival könnyebb. Ő csak egy kis cukrász volt, egyszerű élettel és mindezt nem akarta egy olyan igazsággal elrontani, amit talán nem tudna kezelni. Beismerni, hogy mit látott azelőtt, hogy elvesztette az eszméletét, biztosan ezt tenné.

Igazából bűntudata volt, és rendkívül gyávának érezte magát, amiért menekült az igazság elől, de mégis ki hibáztathatná? Bárki ugyanezt tette volna. Az emberek nem akarják hallani az igazságot, mert nem akarják, hogy az illúzióik összetörjenek. És ez alól ő sem volt kivétel.

-         Elég volt a szarakodásból.

Fel sem tudta fogni, mi történik, olyan hirtelen ragadták meg a pólója nyakánál és nyomták agresszíven a falhoz. Phoenix őrültnek tűnt; szembogarait a düh és a keserűség lángjai táplálták. Baekhyun lélegzete megakadt, amikor meglátta a tűzlabdát a másik kezében.

-         M-Mit csinálsz? – kérdezte félve, próbálva kiszabadulni a fogásból, de az túl erős volt neki. A lábai nem is érték el a földet.

-         Elegem van belőled – sziszegte Loey. – Hogy lehetsz ennyire közömbös? Majdnem megöltek és még van pofád szemet hunyni felette, mintha semmi nem történt volna!

-         É-Én csak –

Rémisztő volt látni a gyilkos szikrát Loey szemében, és Baekhyun tudta, hogy rendesen kihozta a férfit a sodrából. A kéz a pólójáról a nyakára csúszott és haraggal szorult össze; Baekhyun meglepetésében és fájdalmában is levegőért kapott.

-         Nem fogom megengedni neked ezt a luxust – vicsorogta. – Ha kell, a fejedbe verem, hogy felfogd.

Mielőtt válaszolhatott volna bármit is, áthajították a szoba másik felébe, akár egy zsák tollat, mintha elenyésző súlya lett volna. Szerencséjére éppen az ajtó mellett ért földet, így amint feltápászkodott a földről, Baekhyun azonnal menekülni akart. Az ajtó viszont nem engedett; bezárták. A kilincs folyamatos rángatása ezen semmit nem változtatott.

-         Felkészültem erre az esetre – hallotta a mély hangot a háta mögött. Phoenix karba tett kézzel állt, kiolvashatatlan tekintettel figyelve őt. – Nem fogod elhagyni ezt a szobát addig, amíg nem végeztem veled.

Baekhyun remegett a visszatartott félelemtől és dühtől. Gyűlölte, ha sarokba szorítják.

-         Mégis mit akarsz tőlem? – kiabálta. – Én nem csináltam semmit –

-         És ez a kurva probléma! – veszekedett Loey. – A kártyák felfordítva vannak előtted, és mégis úgy teszel, mintha nem látnál mindent! Mégis hogyan védjelek így meg?!

-         Nem vagyok veszélyben, hogy –

Phoenix felmordult és felrúgta az útjában álló fotelt.

-         Még, hogy nem! Mi volt a csávóval tegnap este? Megtanított tangózni, vagy mégis mit csináltatok? – kérdezte gúnyosan, majd elkomorult. – Árnyékokkal fojtogatott, picinyem, mi ez, ha nem veszély?!

Mindketten tudták, hogy mi volt az igazság. De Baekhyun elég makacs volt ahhoz, hogy megpróbálja mindezt ignorálni. Ha meg akarta menteni az ép elméjét, a munkáját, és az életét, ezt kellett tennie. 

-         Nem érdekel! – toppantott. – Nem kértem a segítségedből –

-         Mert kurvára nem tudtál – csikorgatta a fogait Loey. – Figyelj, az a férfi –

Gyerekes viselkedés volt, de Baekhyun eltakarta a füleit és próbálta kiszűrni a másik hangját. Nem akarta tudni.

-         Nem akarom hallani, nem akarom hallani, nem akarom hallani!

Nem tudta, hogy a tette felbőszíti majd a férfit. A felé küldött tűzlabda olyan közel csapódott bele a falba, hogy pár hajszála elporladt. Rexlexből takarta el a fejét a karjaival, kiabálva, de nem használt. Phoenix lángolt, szó szerint: annyira dühös volt, hogy bőre igazi tűzzel volt bevonva. Baekhyun annyira félt, hogy a könnyek maguktól gyűltek fel, és futottak le orcáin, miközben remegve lecsúszott a padlóra a fal mentén.

       -         Byun Baekhyun – mennydörögte Loey szörnyű hangon. – Az a parancsom, hogy biztosítsam a védelmedet, de ha nem hagyod abba, személyesen foglak élve elégetni. Értve vagyok?!

A csontig hatoló félelem összeszorította a torkát – olyannyira, hogy egy szót sem tudott kinyögni. Baekhyun láthatóan halálra volt rémülve, de Phoenix ezzel mit sem törődött.

-         ÉRTVE VAGYOK?!

Habár csak egyetlen lépést tett felé, Baekhyun felsikoltott. És utána minden káoszba borult.

A lámpák a házban és a közeli szomszédságban megmagyarázhatatlanul és rémisztő gyorsasággal kapcsolódtak le és fel, mielőtt a villanykörték, neoncsövek, és minden felrobbant, üvegszilánkokat szórva szerteszét. A televíziók és számítógépek ezer meg ezer színnel világítottak, mielőtt füstölögve kiégtek. A napkollektorok a házakon eltörtek, az elektromos hálózat labilissá vált, rettenetes károkat okozva a lakásokban. Baekhyun olyan erős fénnyel ragyogott, hogy Loeynak el kellett takarnia a lecsukott szemeit, hogy megmentse a retináit. A tűz a kezéből egyszerűen eltűnt a kirobbant erő hatására; még le is döntötte a lábáról.

Aztán az egésznek vége lett, épp úgy, amilyen hirtelen elkezdődött.

Baekhyun sírva fogta kezei közt a fejét, miközben előre-hátra ringatózott a földön ülve. Még mindig ragyogott kissé, a levegő remegett az alakja körül a hátra maradt energiától. Phoenix nem merte megtörni a csendet, tartva attól, hogy a cukrászt ez felzaklathatja, de más megtette helyette: az ajtót berúgta valaki. Miután felfogta a szoba és a benne lévők állapotát, gyilkos tekintetet vetett Loeyra, majd a kis cukrász mellé térdelt, szemeiben aggódással. Baekhyun kinyitotta a szemét, és látva, ki van ott vele, a férfi ölelésébe hanyatlott.

-         K-Kyungsoo! – sírta, elcsuklott hanggal. – É-Én –

-         Shh, semmi baj – csitította a férfi, folytatva a nyugtató ringatózást a cukrásszal a karjai közt, miközben tágra nyílt szemmel nézett Phoenix ugyancsak meglepett íriszeibe. – Minden rendben lesz.

Azonban, abban a szobában mindhárom férfi tudta, hogy ez nem igaz.

  

Nyolcadik fejezet

Valószínűleg mindenki volt már olyan helyzetben hosszabb, vagy esetleg rövidebb élete során, hogy olyan nehéz szituációval nézett szembe, amikor két alternatíva közül egyet választani kellett és meg kellett hozni egy döntést.

Amikor az élet jó passzban van, ez ’jó’ és ’rossz’ között történik, ami mindent egyértelművé és könnyűvé tesz, de vannak olyan pillanatok, amikor két egyaránt, szépen szólva is nem kívánatos dolog van abban a bizonyos kalapban, amiből muszáj húznunk. Csak rosszat, vagy rosszabbat választhatsz. És amikor végre eldöntöd, melyik is legyen, bitang nagy szívás, ha rossz lóra fogadsz a versenyen. Nem változtathatsz azon, ami történt, nem lehet újraindítani a játékot egy game-over után. Az az egy pici döntés kihatással van mindenre, láncreakciót hoz létre, pillangóhatást, ami után az életed egyértelműen megváltozik és nem lesz ugyanaz.

És Baekhyun ettől félt. 

Phoenix, vagy mondhatnánk, Loey ajánlata nem hagyta el az elméjét a nap hátralévő részében, még akkor sem, amikor a munkájára próbált koncentrálni, mint máskor. Az agya hátsó részében mindig ott motoszkált a gondolat, várva a kínálkozó lehetőségre, hogy előtörjön és megzavarja a cukrászt a napi teendőiben. Az idő Ferrari gyorsasággal telt aznap, siettetve a döntésre, de ő mégsem tudta ezt megtenni.

Ezért ült Baekhyun akkor este még mindig a kanapéján, térdeit átölelve, miközben figyelte az óra mutatójának járását kicsivel kilenc előtt.

Félt egy olyan igazságot megtudni, amire nincs felkészülve, és amúgy is: nem volt benne biztos, hogy a rejtélyes férfi nem azért ajánlotta fel a találkát, hogy csendben megölhesse. Kockázatos dolog volt egy kétes hírű helyre menni sötétedés után, hogy találkozzon egy veszélyes emberrel. A logika, és egy hang belül biztos halálos ítéletről sikongatott.

De Baekhyun mégis elgondolkozott a dolgon, mert először is: természetesen kíváncsi volt minden iránt, másodszor pedig: gyűlölte, ha nem tudott valamit. Nagyon pontosan tudta, hogy őrülten bánni fogja, ha nem jelenik meg a klubban, hogy előadja a kérdéseit, és magyarázatot követeljen Phoenixtől, Loeytól, vagy bárki is legyen az a vonzó idegen. De talán mégis jobb volt frusztráltnak, és csalódottnak lennie magával szemben, mint halottnak.  

Amikor a mutató végül elhagyta a kilences számot az órán, Baekhyun nagyot sóhajtva feltápászkodott kanapéjáról, és végre a fürdőszobába indult, hogy felfrissítse magát, mert az utolsó pillanatig halogatta a dolgot. Egy gyötrelmesen hosszúra nyújtott zuhany után egy törölközővel a derekán lépett tükre elé, és simította el a gőz miatt keletkezett párát, hogy tisztán lássa megfáradt és zavart arckifejezését. A megfáradt lámpa az üveg fölött vészesen villogott, de a cukrász visszahozta az életbe a fényt egy finom, noszogató tapogatással az oldalán. Úgy tűnt, ez mindig beválik. Kis ideig tanulmányozva képét, ismét felsóhajtott és miután belemasszírozta kedvenc aloe krémét arcának sima, hibátlan bőrébe, lefeküdt aludni.

Kínzó volt, ahogy a gondolatok a sötét eljövetelével mintha hívásra jelentek volna meg. Egy ideig való forgolódás után belátta, hogy így nem fog tudni aludni, és eldöntötte, hogy tévénézéssel üti el az időt, csak, hogy ne gondoljon az egészre. Baekhyun folyamatosan váltogatta a csatornákat, ahogy a távirányító a kezébe került, és folyamatosan az orra alatt morgott a kulináris műsorok hiánya miatt ezen a késő esti órán. A végén annyira megunta a dolgot, hogy a hírekre kapcsolt, csak, hogy valami háttérzaj elnyomja a fejének zsongását. Egyébként nem érdekelte a műsor, de bármi jobb volt egy horrorfilmnél, aminek a műfaját szenvedéllyel utálta. Szívből remélte, hogy az unalom álomba fogja őt kísérni ezúttal.

Idővel, ez sikerült is: már egyre többször kapta magát azon, hogy elszundít, de még mindig felfogta, hogy jelenleg a híradásban egy gyémántlopásról beszélgetnek valahol. Ami végül rábírta, hogy kipislogja az álmot a szeméből az egy számára ismerősen magas, feketén ragyogó hajú férfi volt, kiálló fülekkel a képernyő hátterében. Baekhyun azonnal előre hajolt és kezdte nézni a felvételt, kicsit sem törődve azzal, miről beszélnek a bemondók.

Több rendőrautó is volt a helyszínen, tulajdonosaik vizsgálatot folytattak és tanúkkal beszélgettek, míg a szóvivő a kamera előtt adott interjút a híradó dolgozójának. Pár ember azonban nem viselt egyenruhát, de mégis ugyanolyan hatékonyan végezték a dolgukat, akár a többiek. Amikor a gyanúsítottakat bilincsben kivezették az épületből, nem a rabszállító kocsi felé hurcolták őket a közrefogó rendőrök: az egyikük egy magas emberhez vezényelte a kis csapatot, aki veszélyesen hasonlított valakire, akit Baekhyun ismert, és kezet ráztak.

Phoenix volt az, kétség sem férhetett hozzá; pár szó után feltartott egy papírt, és a rendőr biccentése után a többiek kérdés nélkül átadták a gyanúsított személyeket Phoenix embereinek, akik ezután egy fekete, lesötétített furgonba tuszkolták őket. Mire a szóvivő befejezte a beszédét a történtekről, már elhagyták a helyet mindenféle nyom nélkül.

Baekhyun nem tudta, mit gondoljon és rengeteg kérdés cikázott a fejében. Miért volt ott Loey, kik voltak vele, mit tett a bűnözőkkel – a lista tovább és tovább folytatódott mindenféle válasz nélkül, mivel senki sem tudott magyarázatot szolgáltatni a történtekre.

Kivéve… Kivéve egy embert.  

Baekhyun rápillantott az órára a falon, és amikor látta, hogy több mint félórája van arra, hogy a megadott címre érkezzen még éjfél előtt, azonnal felkelt a kanapéról, és olyan gyorsan készült el, ahogy csak tudott.

Annak ellenére, hogy még mindig meg volt győződve arról, hogy ez az egész szörnyen veszélyes, percek múltán elhagyta a lakását.

                                                                                                                                                                    *            

A Fészek még mindig meg volt telve emberekkel, amikor Baekhyun belépett. A hely, ami annak az utcának a közepén volt, amely hírhedt volt a klubjairól, látott már jobb napokat is a véleménye szerint. Baekhyun kapkodta a levegőt, mikor megérkezett, mivel egy keveset futott is, amikor meglátta az időt, de esélye sem volt: tíz percet késett éjfél után. Kapja be a tömegközlekedés, gondolta. Akkor kellett volna megszereznie a jogsit, amikor még lehetősége és ideje volt rá.  

Lenyugtatva légzését, és gyorsan verő szívét, áttekintette a helyet ismerős alak után kutatva, de mélyen tudta, hogy reménytelen. Habár mondhatni semmit sem tudott Loeyról, egy dologban biztos volt. Ha azt mondta a másik, hogy éjfélig lesz itt, akkor a halálnál is biztosabb, hogy nem maradt egy másodperccel se tovább. Baekhyun fáradtan és csalódottan felsóhajtott, hiszen hiába rohant. Csüggedten talpalt oda a pulthoz, hogy oltsa kitikkadt testét, hiszen torka olyan száraz volt, akár a smirglipapír a futás közben hirtelen bekapkodott hideg levegő miatt. A morcos pultos olyan nézéssel méregette, amikor kikérte az üveg ásványvizét, hogy ha érdekelte volna a dolog, rögvest elszégyelli magát, de így csak felhajtotta az üveg tartalmát, kifizette a frissítőért járó pontos összeget és csendben kifordult a klubból.

Hidegebb volt odakinn, mint emlékezett – lehelete kis, fehér pamacsokban jelent meg a hűvös levegőben. Mikor kirázta a hideg, elátkozta magát, amiért csak egy vékony bőrdzsekit kanyarított magára ebben az időben, de már nem tehetett semmit, kivéve egy dolgot. El akarta felejteni ezt az egész napot, és hazamenni a jó meleg, otthonos kis lakásába. Mivel nagyon jól tudta, hogy buszok körülbelül négy óra hossza kerülnek majd erre, ezért csak elindult a lakása és egy metrómegálló általános irányába, remélve, hogy így könnyebben hazajut majd. Hátrahagyva a forgalmas, zajos utcát az éjszaka csendes volt és nyugodt; szonte csak ő lépdelt az utakon.

Vagyis ezt gondolta legelőször.

Ahogy egyre messzebb és messzebb került az emberektől, megérezte a jelenlétet a háta mögött. Halvány volt; Baekhyun azt hitte, hogy mindössze paranoiás a sötét miatt, de amikor tesztként próbálta megváltoztatni időnként útvonalának irányát, a lépések mindig követték.

Kezdett ijesztővé válni a dolog.

Hirtelen állt meg és fordult hátra, de semmi sem volt mögötte; próbálta lenyugtatni a szívverését és meggyőzni saját magát arról, hogy mindössze egy gyáva nyúl. Mikor visszafordult azonban, egy ököllel találta szemben magát.

Baekhyun beleszédült a hirtelen ütésbe egy pillanatra és hátratántorodott… valakinek a karjaiba. A férfi pillanatok alatt lefogta és tett zsákot a fejére, de a kis cukrász nem adta fel és próbálta menteni magát: rátaposott a lábfejére, majd gyomorszájon könyökölte a férfit. Amikor ez sikerült, és kimenekült a fogásból, egy lábak közé célzott pontos rúgással leterítette a másikat, aki először megütötte. Mielőtt felállhattak volna, elrohant az utcán.

A cukrász nem ismerte annyira ezt a környéket, szóval csak rohant, rohant, amerre a szeme látott, terv nélkül, el a veszélytől. Szíve majdhogynem kiugrott a helyéről nemcsak a mozgás, hanem a pánik miatt. Ha nem tudta volna megvédeni magát, Isten tudja mi történhetett volna. Ha ő ilyen háttérrel is ennyire megijedt attól, hogy majdnem elrabolták, mit érezhetnek azok a védtelen emberek, akik nem tudtak elszabadulni egy ilyen támadás során?

Nehéz légzése megállította egy időre, így behúzódott egy fal takarásába addig, amíg kifújta kicsit magát. Bár égette tüdejének minden porcikáját, gyorsan nyeldekelte le a levegőt.

Ekkor aludt ki az első fény. Amikor másodpercek múlva követte a következő, újra futásnak lendült.

 

Nem értette, hogyan, de valami kioltotta azokat a lámpákat; sötétség követte útját, ahogy rohant Szöul utcáin. A félelem égette belülről, elfelhőzte elméjét, és csak a menekülésre sarkalló ösztönt hagyta tisztán, de ki hibáztatná ezért? Senki sem szereti a sötétet, és ebben ő sem volt kivétel. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy ellepje a feketeség.

Égő lámpa mellett aludt huszonhat éves, sikeres felnőttként, akár egy kisgyerek.

Nem ment bulizni a barátaival a gimiben, mert félt este kimozdulni otthonról.

A legmélyebb félelmei egyike volt, hogy egyedül maradjon a sötétségben.

A lámpák sorra, villogva lehelték ki lelküket, hiába üldözte őket; úgy érezte, ez egy olyan verseny, amit nem nyerhet meg. Amikor véletlen egy zsákutcába rohant be, egy díszesen megművelt vaskapuval maga előtt, tudta, hogy vesztett. Nem volt esély rá, hogy megmássza és sehová sem tudott futni. Lábai majdnem összeroskadtak alatta a rettegéstől és a fáradtságtól, de Baekhyun megfordult: szembe akart nézni támadójával. 

Egyetlen foltnyi világosság sem volt a közelben, minden olyan sötét volt, mint egy feketelyuk, és Baekhyun úgy érezte, megfullad. Lehet, hogy csak képzelte, de mintha a sötétség élt volna: kezei égő torkára kulcsolódtak és próbálta elvágni a levegő útját előle. Bár próbált tőle megszabadulni, nem tudta megragadni, ami fojtogatta; nem érzett mást a saját bőrén kívül.

Végtelenül reményvesztettnek és gyengének érezte magát; egy szót sem tudott kinyögni, csak fájdalmasan nyöszörgött.

Amikor egy pillanatra becsukta a szemét, az égető érzés a testében erősödött, és felnyitva pilláit, látta maga előtt a táncoló szikrákat, de a sötétség ellopta azt a kis fényt is előle. Elméje nem tudta feldolgozni az eseményeket. Látása már kezdett homályosulni, amikor meghallotta a sziszegő hangot.

-         Hassznavehetetlen vagy – mondta a hang a sötétségből, körülötte mindenhonnan. – Mégissz téged akarnak.

Baekhyun nem tudta, hogyan, de ki tudta nyögni a kérdést válaszként a szörnyetegnek, hogy miért? Az élvezte, ahogy szenved.  

-         Asszt kérdezed, miért? Ez egy jó kérdéssz, barátom.

Mintha mindez dühítette volna, fogása a cukrász nyakán dühösen összeszorult. Baekhyun lehet, hogy hangosan felsikoltott, de maga sem tudta megállapítani ezt. Minden égett és fájt, nem volt sehogy sem különbség. Szörnyű volt, csak azt akarta, hogy maradjon abba az egész, még annak árán is, hogy belehal. Minden jobb volt ennél a kínnál.

-         Látom azokat a sszötét gondolatokat, Byun Baekhyun – nevette. – Teljesszítsszem a kívánsszágod éssz megöljelek?

-         Attól félek, abba nekem is lesz egy kis beleszólásom, haver.

Baekhyun azt hitte, hogy a képzelete játszik vele, amikor meghallotta azt a csokoládé hangot. Fájdalma ellenére felküszködte pilláit és próbált átlátni a homályon, hogy tudja, hogy hallucinál-e a halála előtt, vagy valaki tényleg közbelépett.

Hihetetlen volt, ahogy az árnyak rettegve elhúzódtak, ahogy az alak megközelítette őket; a férfi szó szerint tüzes léptekkel égett keresztül a sötétségen, lángokat hagyva maga után. Maga mellett lengő kezeiben egy-egy tűzlabda lobogott, támadásra készen.

Loey volt az.

-         Ereszd el – mondta halálosan mély hangon. – Azonnal.

Baekhyun érezte, ahogy a torkán lévő szorítás enyhül – olyan jó volt újra lélegezni. Szinte nem is érezte meg, amikor fájdalmasan a földre ejtették, olyan intenzitással köhögött levegő hiányában. Ennek ellenére próbálta figyelni, mi történik. A sötétség eloszlott és hamarosan egy pontban központosult, ahol egy ember alakja tűnt elő. Az egyik férfi volt az, aki korábban elkapta.

-         Ki a franc vagy te, hogy nekem parancsolgass?! – sziszegte hasonló vehemenciával és hangsúllyal, mint a hang a sötétből.

-         Valaki, aki megtanít rá, hogy veled egy súlycsoportú ellenfelet válassz a harcban, te kis tetű – Loey vigyorogta.

Az ismeretlen férfi felmordult, aztán teljes sebességgel egymásnak rontottak. Annyira gyorsak voltak, hogy Baekhyun nem bírta követni a mozgásukat. A falhoz mászva nekiroskadt, hogy valami megtartsa kimerült testét és tekintetét továbbra is azon a kettőn tartotta. Homályos volt, mivel annyira gyenge volt és fáradt, de mindig tudta, merre volt Loey. A férfi ragyogott, amikor használta tüzét, míg ellenfele sötét volt, akár az éjszaka.

A kis cukrász felsóhajtott és engedve a fáradtságnak, lehunyta pilláit. Amikor aznap elhagyta a lakását, válaszokat akart Loeyval és az egésszel kapcsolatosan, de csak új kérdésekbe ütközött. Nem igazán tudta felfogni, hogy valahogy egy olyan valóságba került, ahol olyan különleges emberek léteztek, mint az a kettő, akik harcoltak tőle nem messze.

Egy dolog biztos volt azonban és gyanúja beigazolódott: a magas férfi, akit először Phoenixként ismert, amikor találkoztak, nem volt normális. A tény, hogy nyers, igazi, forró tüzet használt ilyen természetességgel, lehetetlen volt, még akkor is, ha Baekhyun saját szemével látta, hogy ezzel harcolt. A dolog összezavarta, és megfájdította amúgy is oxigén-hiányos elméjét.

Amikor az éjszaka újra lecsendesedett és nyugodttá vált, Baekhyun finom, gyengéd érintésre ébredt fel orcáján. A kéz meleg volt; nem bánta volna, ha még egy kicsit a bőrén élvezheti a finom hőt. Előtte Loey guggolt, kiolvashatatlan kifejezéssel az arcán. Baekhyun belebámult a tüzes íriszekbe és bágyadtan elmosolyodott, amikor észlelte a halvány fényt, amit a másik árasztott magából.

-         Fénylesz – motyogta zavarodottan, amire Loey kérdően felhúzta egyik szemöldökét.

-         Tessék? – kérdezte csendesen.  

Baekhyun összehúzta szemeit, de a fény maradt a helyén. Narancsos árnyalat volt, de voltak benne vörösek és sárgák is; gyönyörű látvány volt és hihetetlenül vonzotta a tekintetét. Amikor remegő kezévől próbálta megérinteni a fénylő szikrákat, a részecskék felé indultak, mintha üdvözölnék őt.

-         Tündér vagy – bökte ki végül hirtelen; elméje teljesen máshol járt. – Fénylesz, erőd van és hegyes a füled. Egy túlságosan magas, morcos tündér vagy.  

A kijelentését követő csendet Loey horkantása szakította meg, aki egy halvány mosollyal rázta meg a fejét, és egyetlen szó nélkül emelte Baekhyunt a karjaiba. A kis cukrász, érezve a testéből még mindig kiáramló forróságot, közelebb préselte magát hozzá, miközben érthetetlen dolgokat motyogott az orra alatt. Kétségtelenül aranyos látvány volt. A magasabbik lepillantott a karjaiban fekvő cukrászra. Ő volt a legfényesebb a sikátorban.

-         Idióta – sóhajtotta. – Te ragyogsz úgy, mint egy kicseszett hullócsillag. Mégis mit csináljak veled?

Kérdése megválaszolatlanul maradt, ahogy az említett csillag elvesztette az eszméletét. 

Hetedik fejezet

Ellopták a ’Millennium Star’ óriásgyémántot Hong Kongban

A lenyűgöző, 203.04 karátos gyémántot, a Millennium Start ellopták a Sotheby aukciójáról, kedden Hong Kongban. A kő értékét ugyan nem fedték fel, de a Millennium Star 100 millió angol fontra volt biztosítva, amely valószínűleg a valódi értékének mindössze töredéke.

Három férfit és két nőt letartóztattak bűnrészesség gyanújával az aukciós házban és a reptéren, mondja a hong kongi rendőrség. Az aukciós dolgozóknak álcázott fegyveres banda akkor lopta el a gyémántot, amikor az bemutatásra került volna, majd valószínűleg elhagyták az országot. 

A Millennium Start 1990-ben, Afrikában bányászták ki egy nyers, 777 karátos drágakőként, amit lézerek segítségével vágtak hibátlan körte alakúvá. David Bennett, az aukciós ház ékszerosztályának elnöke szerint a kő a legnagyobb hibátlan, színtelen gyémánt, amit az Amerikai Gemmológiai Intézet valaha minősített.

A tudósítók szerint ez a világ eddigi legnagyobb gyémántlopása, a még mindig hiányzó drágakővel.

                                                                                                                                                     *           

Őszintén szólva a férfi számára elég meglepő volt, hogy ennyire egyszerűen hozzá tudott szokni új napirendjéhez. Egyáltalán az is ritka volt, hogy most volt neki, mivel az egész élete rögtönzésből, rohanásból és változásokból állt a szituációktól függően; a bizonytalanság mindig ott függött a feje felett. Elvárták, hogy ne építsen kapcsolatokat, otthont, még csak nagy benyomást se tegyen senkire, mert idővel úgyis hátra kell hagynia mindent, amikor egy újabb bevetés jön.

Egy elveszett lélek volt a társadalomban: élénkebb bármely szellemnél, de színtelen azokhoz az emberekhez hasonlítva, akiknek van családja, barátaik, egy átlagos munkája és összefoglalva – egyszerűbb élete. Nem szabad, hogy lássák, hallják, vagy beszéljen a szükségesnél többet. És ennek ellenére, mégis most olyan dolgokat tapasztalt, amit évek óta hátrahagyott, és magának sem mert bevallani, hogy  kellemes változást hoztak az életébe.

-          Itt is van a brownied és a sós karamell frappuchinod, Loey. Egészségedre! – hallotta meg a kedves hangot, amire felemelte tekintetét a kezében tartott telefonról a mellette álló lányra.

Hyejin mosolygós volt, mint mindig; talán ő volt az egyetlen felszolgáló, akivel néhanapján beszélgetésbe elegyedett, mivel a többi lány tartotta vele a távolságot – amivel nem igazán törődött; számukra talán jobb is volt így -, de Hyejin nem. Ő nem félt közeledni hozzá, és sarokba szorítani egy két szóra, miközben udvarias maradt és tisztelte az idegenek íratlanul is ismert szabályait.

-          Köszönöm – mondta a férfi egy biccentéssel, belekortyolva kávéjába, és jólesően hümmögve, amikor az megfelelt az ízlésének.  

Egy meglepett pillantás volt a jutalma, amikor korábban rendelt, de Hyejin végül csak vállat rántott, mondván, hogy már majdnem hozzászokott ahhoz a fura szokásához, hogy hideg kávékat igyon a lehető leghidegebb, legrondább napokon. Ami, tekintve, hogy ősz közepén járt az idő, elég gyakran fordult elő, ahogy az is, hogy megjelent az üzletben.

A brownie szeletet méregetve, óvatosan beleharapott az egyik sarokba, és halkan felnyögött, amikor az ízek megrohamozták az ízlelőbimbóit. Tökéletes volt, ahogy a csokoládé és minden más harmóniában volt, kezdve a mogyoróval, egészen a karamell folyamig a tetején. Olyan volt, akárcsak az első alkalommal, amikor a konyhában kóstolta titokban.

-          Finom? – kuncogta Hyejin, látva a reakcióját.

-          Mhm. 

Nem akarta kihasználni a lány barátságosságát, de muszáj volt.

-          A főnököd csinálta? – kérdezte közönyösen, mintha a válasz nem lett volna fontos, és nem szánt szándékkal terelte a témát a cukrászra

-          Nagyon kíváncsi vagy – mondta Hyejin, összehúzva a szemeit, majd felnevetett. – Kezdem azt hinni, hogy miatta vagy itt és nem csak a sütik miatt.  

Túl feltűnő volt, gondolta. Nem tudhatják.

-          Nem, nem azért – mondta stabil, nyugodt hangon.

Jó hazudozó volt, mivel a munkája megkívánta ezt a „képességet”. Néha azt gondolta, hogy semmi sem igaz, ha róla van szó – annyit hazudott már az érzéseiről, vágyairól, az életéről és saját magáról, hogy maga sem tudta, hogy mégis kicsoda.  

-          Legyen, tegyünk úgy, mintha nem tudnék róla. Igen, ő csinálta, a konyhában van – vigyorogta Hyejin.

Tökéletes, ma biztonságban vagyok.

-          Egész héten? – Bólintás. – Köszi – motyogta  a férfi és figyelmét ismét a telefonjára irányította.

A lány megrázta a fejét, és egy ravasz mosollyal az arcán elhagyta az asztalát, miközben egy szórakoztató ötletet forgatott a fejében. Háta mögé pillantva a magas, jóképű, fekete hajú férfira, tudta, mit is kell tennie.

Ne aggódj, szépfiú, legközelebb nem fogsz lemaradni a kis cukrászodról, ha rajtam múlik.

                                                                                                                                              *           

Amikor Hyejin berontott a konyhába a következő nap, azt állítván, hogy az egyik vásárló nem elégedett a süteményével, Baekhyun komolyan lefagyott. Persze tudta, hogy a vendéglátás nem egy álom-munka, mert mindig lesznek bosszantó, illetve elégedetlen vásárlók időről időre, de addig a pillanatig az üzlet olyan simán ment, mint a kedvenc spatulája, amikor a jól bevált olasz habcsókos vajkrémét kente el egy tortán. Nem volt senki, aki megzavarta volna a kellemes légkört valami negatívval; egy olyan hely volt, ahol az emberek a szomorúságukat édességbe fojthatták, vidáman ünnepelhettek, élvezhették a szabadidejüket és kicsit elengedhették magukat. Egy biztonságos, békés hely nem csak neki, hanem a vásárlóknak is. És most ennek vége szakadt.

Valaki (talán egy kis vendéglátói, vagy üzleti tapasztalattal a háta mögött) azt mondaná, hogy ez nem nagy dolog, és Baekhyunnak muszáj ezen tovább lépnie, de újdonsült üzlettulajdonosként a világa, az álmai egy pillanatra összetörtek, a szíve pedig félelemmel zsugorodott össze. De mivel úgyis túl kellett esnie rajta, nagyot sóhajtott, letette habverőjét és a kissé lisztes kötényét, és végigsimítva haját próbált prezentálható formát ölteni. Mindenféle szituáció az eszébe jutott, végtelen kiabálással és egy nagyon mérges vásárlóval vegyítve, az egyik kreálmánya mellett.

Vajon mi lehetett? Hyejin nem mondott azon kívül semmit, hogy siessen.

Élete egyik legnagyobb meglepetése volt, amikor meglátta őt. Igazából nem lehetett nem észrevenni, óriásként az alakja kimagasodott még ülve is a többiek közül, és a cukrász azonnal felismerte, aki a meglepetéstől csak állni és bámulni tudott a pultnál.

Phoenix ismerősen hatott a tekintetének, de valahogy mégsem. Tagadhatatlanul máshogy festett összevetve azzal a férfival, akit legutóbb látott: most lazább, és megközelíthetőbb volt. Fekete volt a haja, ami kevésbé észrevehetőbbé tette, de nem Baekhyun számára. Az általában viselt sötét, illetve bőrcuccok helyett egy világosbarna gyapjúpulcsit, egy egyszerű tépett farmert és Timberlands bakancsokat viselt, de nem volt kevésbé vonzóbb így. A telefonján böngészett, olvasott valamit, miközben oda sem figyelve majszolt egy málnás-pisztáciás krémmel töltött, fejér csokival leöntött fánkot, jegeskávéval az oldalán.

Annyira… puha, meleg volt így.

Baekhyun alig tudta felfogni ezt a képet. Annyira bele volt feledkezve a bámulásba, hogy megrezzent, amikor Hyejin közelebb jött hozzá és átkarolta a vállait egy sunyi és győzelemittas mosollyal az arcán. Baekhyun azonnal rájött, hogy a „mérges vásárló sztori” csak egy kitalált mese volt, hogy kicsalogassa a konyhából. Amit nem értett viszont, hogy miért tette ezt a lány és miért vele a képben.

Talán tud a „kapcsolatukról?” Baekhyun nem gondolta volna. Talán Hyejin azt hitte, hogy – oh, istenem, kegyelmezz.

-          Ő az, akiről beszéltünk – mondta a lány csendesen a cukrász egyik fülébe. - Mondhatni törzsvendég már.

Baekhyun gyanította, de még így is meglepte. Hyejin még mindig undorítóan vigyorgott, és ez rendkívül idegesítette a bolttulajdonost, mivel rendkívül jól ismerte ezt az arckifejezést. A lány ilyen volt minden egyes alkalommal, amikor küldetésének tekintette, hogy Baekhyun szerelmi életét kicsit felkavarja, és összehozza valakivel

-          Mindig rólad kérdez és imádja a sütijeidet – mosolyogta. – Egészen cuki, bár egy kicsit merev.

-          Hyejin – sóhajtott Baekhyun, készülve rá, hogy újabb kiselőadást tartson arról, miért nem igényli a kerítőnősködést, de a lány félbeszakította és megrázta a vállainál fogva.

-          A neve Loey, csak beszélj vele Baek!  

A szemei mellett már a kezeit összetéve is könyörgött most már, és Baekhyun egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy vajon tényleg ennyire szánalmas, mint amennyire a dolgozója viselkedése éreztette vele. Rápillantva a férfira vele szemben, érezte, ahogy erősebben markolja meg a pultot maga mögött, és az érzelmei hullámvasútra kerülnek. Forrt a méregtől; a meglepetés érzete fokozatosan váltott át dühbe, ahogy végig gondolta, min is ment keresztül a férfi miatt, és hamarosan gyengéden leseperte magáról a lány kezeit.

-          Oh, fogok Hyejin – suttogta. – De még mennyire, hogy fogok.  

Nem gondolta végig, mit is készül tenni, csak odacsörtetett a megfelelő asztalhoz, megragadta a férfi óriási, aranyos fülét, mielőtt az bármit is mondhatott volna és elkezdte húzni a konyha felé egy szó nélkül.

-          Aú! Mi a fra – Hé!  

Abban a pillanatban Baekhyunt nem érdekelte a környezet, amiben volt. Nem törődött a vásárlók és a dolgozói kíváncsi, meghökkent pillantásaival, és még annyira sem áldozatának fájdalmas nyögéseivel. A cukrász egy elég kínos műsort szolgáltatott, ami valószínűleg sokáig az emberek emlékezetében él majd, de néha áldozatokat is kell hoznia az embernek. 

Amikor sikeresen beráncigálta a férfit hátra, Baekhyun elengedte őt, és egy szó nélkül folytatta tovább a dolgát, hogy a sütéssel kicsit lenyugtassa az idegeit, mielőtt felrobban. Phoenix pár másodpercig még babusgatta igencsak bántalmazott fülét, mielőtt megtörte a viszonlyagos csendet.

-          Mi a fasz?! Ez rohadtul fájt! – mondta szemrehányóan. 

Baekhyun folytatta a sütést ott, ahol abbahagyta: új, különleges fánkok kifejlesztésén dolgozott, amik ha sikeresek lesznek a vásárlók között, a többi termék közé fogja tenni őket. Az első fajta nedves hozzávalóinak keverésénél járt: tök pürét, tejet, és szobahőmérsékletű vajat adagolt a tojásokhoz, amiket akkor vert fel, mielőtt Hyejin kihívta volna előre. Ha minden jól megy, az új fánk a ’Pumpkin Spice’ névre fog hallgatni, de ehhez az kellett, hogy ne rontson el semmit. Phoenix-szel a képben ez már nem volt olyan egyszerű dolog.  

-          Örülök, kell is fájnia.  

Nem igazán akart figyelni „vendégére”, de nem tudta megállítani magát, mielőtt válaszolt volna. A feszültség tombolt nem csak az óriásban, hanem benne is; olyan volt, mint egy felhúzott rugó, ami bármelyik pillanatban kész volt kiugorni. Habverőjét erőszakosan használta; a fémtál kongásai visszhangoztak a helyiségben.  

-         Miért csináltad ezt? – kérdezte Phoenix, és nekitámaszkodott a pult egy tiszta részének, szemben Baekhyunnal.

-          Miért vagy az üzletemben, Loey? – veszekedett a cukrász pofákat vágva. – Oh, mellesleg jó, hogy végre tudom a neved. Elég kínos, hogy még csak most jutott a tudomásomra, amikor már jó ideje figyelsz engem.

Phoenix-Loey felhorkant és megkerülte az asztalt.

-          Álljon meg a menet – mondta, feltartva a kezét. – Ki mondta, hogy figyellek? Nem vagy egy kicsit egoista, picinyem?

Baekhyun legszívesebben egy marék lisztet szórt volna a másik fejére, de nem akarta pazarolni az alapanyagokat egy olyan emberre, mint ő. Inkább kimérte belőle a megfelelő mennyiséget a mérlegén és hozzáadta a keverékhez a barna cukor, sütőpor és a só mellett, mielőtt meggondolta volna magát.

-          Oh, persze, hogy az vagyok – mondta szarkasztikusan, miközben leporolta a kezeit és villámokat szórt a másik férfira. – Megfenyegettél, hogy megölsz, ha újra találkozunk. Aztán mindennap idejössz és egészen a műszakom végéig maradsz. Nyilvánvaló, hogy én vagyok a hunyó, mert egoista vagyok. Ez aztán a logika! – tartotta fel kezeit a levegőben. - Tudod, egészen hasonlítasz egy trollra: ő is óriás, ocsmányul viselkedik és szörnyen ostoba.

Phoenix mélyen, a torkából mordult fel és a cukrászhoz csörtetve vészesen felé tornyosult.

-          Te kis –

-          Mi? – csattant fel Baekhyun, lehajítva a habverőjét a pultra, szétszórva egy adag tésztát mindenfelé. – Meg akarsz ölni a saját üzletemben?! Csináld csak, te túlméretezett Eiffel-torony! Úgyis csak ez az egyetlen dolog, amire képes vagy!

-          Ha így folytatod tovább, örömmel meg is fogom tenni, te kis padlókarcoló!

Egyikük sem visszakozott a hirtelen elkezdett tekintet párbajtól. Baekhyun úgy érezte, hogy a másik tüzes szembogarai égetik bőrét, míg Loey majdhogy nem elmerült az ő csokoládé tengerében. A kis cukrász érezte a hőt, a feszültséget a testük között, de eközben furcsa módon egy hideg borzongás is végigfutott a hátán. Valahogy mégsem félt; inkább volt dühös és zavarodott az egész ügy miatt.

Egy hirtelen köhögés vetett véget kettejük harcának, és amikor oldalra néztek, Wheeint látták toporogni az ajtóban, láthatóan rendkívül kellemetlenül érezve magát. A lehető legrosszabb pillanatban jött be.

-          A-Aggódtam, hogy mi történt, d-de úgy látom, minden rendben, szóval folytassátok – dadogta teljes zavarban, félreértve a helyzetet és egy pillanat alatt kimenekült a konyhából.

Loey felsóhajtott és frusztráltan a hajába túrt, sikeresen szétzilálva tincseit. Baekhyun egy másodpercig követte szemeivel a mozdulatot, de aztán visszatért a munkájához és tovább kavarta az előtte lévő tésztát egyetlen szó nélkül. Hosszú csend után nem ő volt az első, aki megszólalt.

-          Nézd, tudom, hogy össze vagy zavarodva, miért vagyok itt azok után, amit mondtam – sóhajtott Phoenix. – Akkor mindazt komolyan gondoltam, de most már más a helyzet.

-          Ezt mégis hogy –

-          Erről ne itt beszéljünk – mondta nyugodtan, majd előhalászva egy tollat a zsebéből, leírt valamit az egyik tepsiben lévő sütőpapír sarkára, amit Baekhyun a fánkoknak készített elő.

A séf kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül inkább bezárta és figyelte a másikat addig, amíg le nem írta azt, amit akart.

-          Gyere erre a címre este kilenckor. Légy pontos és egyedül. Mindent elmondok, amit tudni akarsz.

Baekhyun ránézett a firkára és felismerte az utcát, amely az éjszakai élet egyik központi elemének számított, szóval a cím valószínűleg egy klubé lehetett. Nem a legbiztonságosabb hely, ha bárki is kérdezte volna tőle. Phoenix sarkon fordult és megindult a kijárat felé, amikor Baekhyun utána dobott egy fontos kérdést.

-          Miért bízzak benned?  

A másik visszanézett a válla fölött; íriszei olvashatatlanok voltak.

-          Nem kéne – mondta egyszerűen. – De ha tudni akarod a válaszokat azokra a kérdésekre, amik a fejedben járnak, ez az esélyed. Ha kell, fogd, ha nem kell, hagyd.

A cukrásznak valóban voltak megválaszolatlan kérdései, kezdve a férfi személyével.

Mégis kicsoda Loey?

Megéri elmennie oda éjszaka, mindenféle garancia nélkül arra, hogy egyáltalán visszatér? Fogalma sem volt róla.

-          Éjfélig várok rád – tette hozzá a férfi, mielőtt kiment a konyhából, hátrahagyva a zavarodott és tanácstalan cukrászt.